Magyarnak születtem

   Magamban csöndben az egyenlőség, testvériség kifejezéseket mormoltam, és arra gondoltam, hogy egykor ezekkel a szavakkal egy monarchiát képesek voltak megdönteni, én pedig egy sorszámot nem vagyok képes szerezni. Zúgott a fejem. Becsuktam a szemem, és valahol az Ószövetségi Sineár földjén érzetem magam, ahol az Isten összezavarta az emberek nyelvét…

  Idén egyszerűbb lesz – biztattam magam, és felbátorodva indultam neki a tartózkodási engedélyem meghosszabbításának, a Deák téri Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalba.

   Ha valakinek van hasonló élménye, akkor tudja, hogy a megfelelő terem keresésével aligha kell időt tölteni, sőt még a portásszolgálat is szabadságra mehetne, ugyanis a folyosó végéig kígyózó sor mindent elárul egy „bevándorló” számára.   Fél kilenc. Ilyenkor döbben rá a bevándorló, hogy elkésett, de őszintén szólva oda nem lehet elég hamar érkezni, feltéve, ha sátrat nem ver valaki, és ott tölti az éjszakát. Az én protekcióm a sor végére kényszerített, de legalább megkönnyebbültem, hogy lehet estére végzek, de én udvarias maradok. Kilenc órakor indult meg az „erőltetett menet”, és megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy mindössze másfél óra alatt célba értem, és megpillantottam a fényt az alagút végén: a recepciós pultot.

  Azonban itt megállt a menet, és azokat hívták előrébb a sor végéről is akár, akinek állampolgársági kérelme volt. Mikor ez a forgatókönyv harmadjára játszódott le, a méltán kedves ügyintéző hölgyet kérdeztem meg, hogy esetleg nem mehetne előrébb törvényesen az, aki itt kígyózik másfél órája, és már rég sorszám kellene, hogy a kezében legyen?! Majd a hölgy mindössze két kérdést intézett hozzám:

 - Mit szeretne?

- Tartózkodásit hosszabbítani - hangzott a válasz egyelőre még bátor hangon.

- Milyen állampolgár? 

 - Ukrán- mondtam, és ekkor érzetem, hogy ez egy szép hosszú nap lesz.

 - Várni kell! – jelentette ki, és sarkon fordulva faképnél hagyott.

    Ez a művészi tehetség, két mondatával zökkentett ki gyermeki naivságomból, és szembesített, hogy az élet nem egy habos torta. A kígyózó sor már nem volt akkora sem előttem, sem mögöttem, szépen és lassan beelőzött a hömpölygő tömeg. Ugyan, mit is vártam? Hogy egy tartózkodási engedélyt igénylő magyar ajkú „bevándorló”, aki már órák óta sorban áll, hamarabb fog sorszámot kapni? Nevetséges.

   Magamban csöndben az egyenlőség, testvériség kifejezéseket mormoltam, és arra gondoltam, hogy egykor ezzel egy monarchiát képesek voltak megdönteni, én pedig egy sorszámot nem vagyok képes szerezni. Zúgott a fejem. Becsuktam a szemem, és valahol az Ószövetségi Sineár földjén érzetem magam, ahol az Isten összezavarta az emberek nyelvét. Bábeli- állapotok uralkodtak.

   Majd célba értem.  De mint ahogy az Esti Kornélos novellában, mire helyet tudtam foglalni végre, közölték, hogy semmi értelme sorszámot adniuk a mai napra: nézzek körbe, már teltház van!...

  Írta: Elek Nikoletta