Magyarnak születtem

     
Van az a hely… távol a belváros zajától, a Kunigunda úton, amiről már gyakorlatilag mindenki hallott, vagy legalább egyszer járt már ott.. Ahol a legjobb programok szerveződnek és a legfurább barátságok köttetnek. Ahol senkit nem zavar a tájszólásod, vagy a nyelvjárásod, ahol nem bánnak veled idegenként, ahol végre az lehetsz, aki vagy. Ahol nincs kivétel: mindnyájan egyformák vagyunk, azaz voltunk…

     Próbáltam. Próbáltam nem érzelegni és személyeskedni, de nem tudok kívülállóként fogalmazni tárgyilagos információkat felsorakoztatva... ez ettől többről szól! Immár ötödik éve vagyok a kollégium lakója, és szeretek itt élni.  Nagy reményekkel választottam lakhelyemül ezt a határon túliak számára fenntartott helyet, ahol az ember jól működő közösségre talál, és hovatartozásától függetlenül egy zászló alatt is elfér. Minden lakó otthonról hozott kis hamuban sütött pogácsája- értéke, élménye, ismerete és hagyományai különlegesek, és tisztelendőek, legyen az egy ajtóra kiragasztott dinár, vagy a napi ötszöri ima.

    Még ma is emlékszem mikor első éves kollégistaként a MÁSZ himnuszát zengtük a Velencei-tónál, vagy mikor  minden kolis buli végén eljártuk „A Táncot”. Már januártól vártuk a Tavaszi napok programsorozatát, de vártuk a Márton napok keretén belül Rúzsa Magdit, Szirmai Gergőt, és Madárt is. A legjobb kulturális élményeket, szórakozási lehetőségeket, önismereti programokat, és ismereteinket fejlesztő kurzusokat biztosították nekünk, amiért hálásak vagyunk. Nyilván mivel egy nagy kollégiumról beszélünk, nem szívesen ébredtünk a szomszéd bömbölő zenéjére, vagy kora reggel a fűnyíró hangjára, olykor-olykor pedig a fúró muzsikájára. Elégedetlenkedtünk sokat az agyon használt porszívó, mosógép, gáztűzhely haldoklásainál, vagy a zuhanyzók hónapokig tartó felújításánál, de nem lázadtunk, beértük azzal, ami van, és szerintem legtöbbünk nevében mondhatom, meg sem fordult a fejünkben elhagyni a Mártont. Mert ez a mienk. Máshol már nem lenne ugyanaz…

    Aztán most van ez a helyzet. Ami korábban is szóbeszéd tárgya volt, és a sajtó is taglalta. Miszerint a Márton  Áron Szakkollégium meg fog szűnni. Aztán hallgatás, sumákolás, tagadás...utolsó percben pedig szólnak, hogy menni kell, át a Nagytétényi Hiltonba - mert a Márton már tényleg csak felsőoktatási kollégiumként funkcionál tovább. Mennyi időre? Egy szemeszterre elvileg a felújítások miatt - de bocsi, ha ezt már az eddigiek fényében nem hisszük el.Ezáltal megszűnne a közösség, vagy mondhatni község, amit ezen épület falai között építettünk ki. Máshol már csak másodrendűek leszünk, idegenek…„bevándorlók”…

    Van az a hely… távol a belváros zajától. a Kunigunda úton, amiről már gyakorlatilag mindenki hallott, vagy legalább egyszer járt már ott.  Itt kezdődött határon túliak ezreinek a felnőtté válása, ide kötnek az élmények...ide kötnek az emlékek…Emlékszel? Emlékezz!

Írta: Elek Nikoletta

   Magamban csöndben az egyenlőség, testvériség kifejezéseket mormoltam, és arra gondoltam, hogy egykor ezekkel a szavakkal egy monarchiát képesek voltak megdönteni, én pedig egy sorszámot nem vagyok képes szerezni. Zúgott a fejem. Becsuktam a szemem, és valahol az Ószövetségi Sineár földjén érzetem magam, ahol az Isten összezavarta az emberek nyelvét…

  Idén egyszerűbb lesz – biztattam magam, és felbátorodva indultam neki a tartózkodási engedélyem meghosszabbításának, a Deák téri Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalba.

   Ha valakinek van hasonló élménye, akkor tudja, hogy a megfelelő terem keresésével aligha kell időt tölteni, sőt még a portásszolgálat is szabadságra mehetne, ugyanis a folyosó végéig kígyózó sor mindent elárul egy „bevándorló” számára.   Fél kilenc. Ilyenkor döbben rá a bevándorló, hogy elkésett, de őszintén szólva oda nem lehet elég hamar érkezni, feltéve, ha sátrat nem ver valaki, és ott tölti az éjszakát. Az én protekcióm a sor végére kényszerített, de legalább megkönnyebbültem, hogy lehet estére végzek, de én udvarias maradok. Kilenc órakor indult meg az „erőltetett menet”, és megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy mindössze másfél óra alatt célba értem, és megpillantottam a fényt az alagút végén: a recepciós pultot.

  Azonban itt megállt a menet, és azokat hívták előrébb a sor végéről is akár, akinek állampolgársági kérelme volt. Mikor ez a forgatókönyv harmadjára játszódott le, a méltán kedves ügyintéző hölgyet kérdeztem meg, hogy esetleg nem mehetne előrébb törvényesen az, aki itt kígyózik másfél órája, és már rég sorszám kellene, hogy a kezében legyen?! Majd a hölgy mindössze két kérdést intézett hozzám:

 - Mit szeretne?

- Tartózkodásit hosszabbítani - hangzott a válasz egyelőre még bátor hangon.

- Milyen állampolgár? 

 - Ukrán- mondtam, és ekkor érzetem, hogy ez egy szép hosszú nap lesz.

 - Várni kell! – jelentette ki, és sarkon fordulva faképnél hagyott.

    Ez a művészi tehetség, két mondatával zökkentett ki gyermeki naivságomból, és szembesített, hogy az élet nem egy habos torta. A kígyózó sor már nem volt akkora sem előttem, sem mögöttem, szépen és lassan beelőzött a hömpölygő tömeg. Ugyan, mit is vártam? Hogy egy tartózkodási engedélyt igénylő magyar ajkú „bevándorló”, aki már órák óta sorban áll, hamarabb fog sorszámot kapni? Nevetséges.

   Magamban csöndben az egyenlőség, testvériség kifejezéseket mormoltam, és arra gondoltam, hogy egykor ezzel egy monarchiát képesek voltak megdönteni, én pedig egy sorszámot nem vagyok képes szerezni. Zúgott a fejem. Becsuktam a szemem, és valahol az Ószövetségi Sineár földjén érzetem magam, ahol az Isten összezavarta az emberek nyelvét. Bábeli- állapotok uralkodtak.

   Majd célba értem.  De mint ahogy az Esti Kornélos novellában, mire helyet tudtam foglalni végre, közölték, hogy semmi értelme sorszámot adniuk a mai napra: nézzek körbe, már teltház van!...

  Írta: Elek Nikoletta

Beszélgetés Szabó Istvánnal

A viski Fény és Öröm Gyertyakészítő Műhely immár ötödik éve világítja be a község életét munkáival és munkájával. Az interjúban Szabó István, a műhely vezetője mesél a nem mindennapi szolgálat adta örömökről és nehézségekről, fejlődésről, összetartásról, egy családról… amivé kovácsolódtak az együtt töltött idő alatt.

• Honnan és kitől jött a műhely megalapításának a terve?

   Mi is tagjai lettünk a „Hit és Fény” csoportnak, ami gyakorlatilag 1996-ban történt, itt Kárpátalján. Král Edit jó barátunk, aki eljött Kárpátaljára, mint budapesti gyógypedagógus, így ő lett Kárpátalján a Hit és Fény megalapítója. Mi is bekerültünk ebbe a csoportba, ami arról szólt, hogy egész évben havonta egyszer találkozott ez a néhány család, aki érintett volt. Nyilvánvaló, hogy sérült gyerekek, és sérült emberek vannak ezekben a családokban, és ez kicsikét könnyebbé tette az életünket, hogy ki-ki elmesélhette a gondját, esetleg praktikákról esett szó, és hasznos tanácsokkal szolgálhattunk egymásnak. Ez folytatódott addig, míg Gábor fiam nem került el a Debreceni Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Intézetbe, szintén az Edit közbenjárásával. Az évek teltek mi szorgalmasan jártunk, hoztuk haza az ünnepekre és láttuk, hogy fejlődés van. Tizenkét évet tanult ott összesen, és közeledett a befejezés, a mi lesz tovább kérdése?!

   A Král Edit mondogatta folyton, hogy kellene létrehozni valamilyen foglalkoztató műhelyt azok részére, akik a Hit és Fényben az ismerőseink, és a barátaink voltak. Gábor fiamat szövésre oktatták a debreceni iskolában. Hát mi ebben gondolkoztunk. Meg is volt szervezve, hogy kapunk segítséget egy speciális szövőszékre, és akkor elgondoltuk, hogy két-három sérülttel meg is tudjuk indítani. Akkorra ez a lakás felszabadult. Ez a szüleim háza, mindketten elhaláloztak, így úgy gondoltuk, hogy akkor tudunk egy kis műhelyet itt létesíteni. De úgy látszik ez részünkről csak emberi bölcsesség volt, mert Isten másképp tervezte ezeket a dolgokat.

• Miben történt változás?

  Egy másik ismerősünk, szintén a Hit és Fényen keresztül, azzal a kérdéssel hívott fel, hogy került egy gyertyakészítésre alkalmas felszerelés, és nem-e vállalnánk el. Persze visszakoztunk. Nem is foglalkoztunk ilyesmivel, majd esetleg később, meg hát ilyen kifogások születtek. Végül addig győzködött azzal, hogy ennek most van itt az ideje, hogy azt mondtam, akkor próbáljuk meg. A beszélgetés után való héten meg is érkezett a felszerelés, némi alapanyaggal. Tudni kell, hogy ez a felszerelés a cseh Znojmo Karitász ajándéka, ami három évvel ezelőtt itt volt Kárpátalján, Ungváron. Ott is akarták ezt a foglalkozást elindítani, de valahogy nem jött össze, és a felszerelés azóta ott állt. Majd a Znojmoi Karitász felkérte a Munkácsi Szent Márton Karitászt, hogy próbálja ezt valahogy itt Kárpátalján beindítani. És így került a felkérés hozzánk. Miután elhozták a felszerelést, eljött a cseh Znojmo Karitász vezetője, és a felesége, akik már több tíz éve csinálták ezt a foglalkozást Znojmon, egy hétig itt laktak nálunk és megtanítottak engem minden alapfogásra, ami a gyertyakészítéshez szükséges.

  Megpróbáltuk összehajtani ezeket a csoportokat. Král Edit, aki mindig jelen van az életünkben segítségével, hasznos tanácsaival, azt javasolta, hogy ezeket a csoportokat a Hit és Fényeses sérültek köreiből próbáljuk összeállítani, ami így is történt. Úgyhogy 2010-ben megalapítottuk hivatalosan is ezt a gyertyaműhelyt. Ahogy ez megalakult, azt tudom mondani, hogy ugyanolyan lendülettel és szeretettel járnak ide ezek a foglalkoztatottak a mai napig.

• Hány fő vesz részt a foglalkozásokon?

  Nagyjából mindig tizenöt-tizenhat fő, ez három csoport: van egy viski csoport, egy técsői-szlatinai, és egy huszti csoport. Ezek így a hét három napján hétfő, kedd, és szerdai napokon szoktak eljönni. A técső-sztalinai csoport busszal jár be, ahogyan a husztiak is szintén. A viskieket én szoktam (van itt egy régi autónak, amit az egyik atyánkfia felajánlott a gyertyaműhely szolgálataira, a viski gyerekeket azzal hozom ide, amikor működik …)

• Miként zajlik egy foglalkozás menete?

  Kilenc órától foglalkozunk négy óra hosszát. Ebből a teremből indulunk egy közös imádsággal, ahol két nyelven imádkozunk, magyarul és ukránul. Utána ilyen játékos formában vonatozunk egyet abba a helységbe, ahol történik a gyertyaöntés. Délben leülünk, és mindenki meg van vendégelve egy szendviccsel, egy kis sós ropi, keksz, tea. Aztán vannak kiemeltebb vendéglátások, amikor valakinek névnapja, vagy születésnapja van. Ez szintén nagy öröm a közösségben.

• Pista bácsin kívül még ki az, aki részt vesz a „tanításukban”?

  Segítőkkel tudjuk ezeket megvalósítani, mert szinte majdnem minden sérült igényli, hogy legyen mellette egy segítő. De nem tudunk annyit alkalmazni. Az egyik segítő a feleségem Szabó Erzsébet, a másik segítő hölgy, itt lakik a szomszédban. Neki van szintén egy sérült fogyatékos bátyja. A harmadik segítőnk pedig az egyik szlatinai kislány mamája. A képességei révén, mert olyan ügyes a keze, meg a fantáziája, hogy felavattam segítőnek.

• Milyen a csoportok légköre?

  Abszolút közösségi, családias a légkör alakult ki. Közelebb hozza őket is. Vagy képzeld el azt a közelséget, hogy pl. Danika engem apukának szólít, és Erzsikémet anyukának. Egy ilyen bensőséges kapcsolat alakul ki köztünk és köztük. A közösségi alkalmak, az egymáshoz való szeretet is felső szintre emelhető azáltal, hogy együtt vagyunk.

• Mennyivel nehezebb illetve nehezebb-e egy fogyatékkal élővel való munkálkodás?

  Elsősorban arról szól, hogy meg kell ismerni. El kell telni heteknek, és odafigyelni, még arra is hogy honnan fúj a szél. Ezt azért mondom, mert az időjárás nagy hatással van rájuk. Ingerlékenyebbek, kevesebbet tudja saját magát lekötni, nem tudja azt elvégezni azt, amit más alkalommal, örömmel tesz.

• Miben segítette elő a fejlődésüket a gyertyaöntés?

  Ezt egy szakember kellene, hogy megállapítsa, de amit egyedül látok, hogy a motorika erősen fejleszthető. Elsősorban nem koncentráltan tud fogni az ujjaival, ha fog is akkor is csak két újjal, és vannak bizonyos dolgok amire nem képes. Ez a kis tevékenység, amit velük együtt művelünk, nagyon fejleszti ezt a részét. Aztán mégiscsak valahol kifejlődik a kötelességtudat - nem is tudom, hogy helyes-e a kifejezés. Az, hogy most előttem adva van ez a forma, és azt mondom, hogy na gyerekek a kanócokat fogjuk, akkor tudja, hogy neki ezt meg kell csinálni.  Egy olyan életforma, hogy vannak dolgok, amiket nekem meg kell tenni.

• Mi történik az elkészített művekkel?

  Inkább a nagyobb hányadát a papok elviszik, főleg nagyobb ünnepek előtt. A rahói lelkész, vagy Rácz István atya. Munkácson van egy könyves üzlet és ott is szoktak értékesíteni a mi gyertyáinkból. Gyakorlatilag, aki tőlünk vásárol, az támogat is minket. Mi nem tudunk azért úgy működni, mint egy profi cég, ezzel a csapattal, lévén, hogy a foglalkoztatás a fő cél, nem tudunk nagyobb tételbe gyártani. Ezekből, amit értékesíteni tudunk, az elmegy.

• Ezt az összeget visszafordítják a műhelyre?

  Persze. A műhely fenntartása az elég tetemes. A villamos energia, a fűtés, az utaztatási költségek, a szeretetvendégségre való kiadások…

• Mennyire hozott ez változást az ön, és családja életében?

  Teljes részben lefoglal bennünket, mert az hogy három nap a foglalkozási idő, de különösen ünnepek előtt a műhelyt elő kell készíteni: felmelegíteni parafinos kemencéket, a formákat kitisztítani, ahhoz hogy beinduljon a foglalkozás. Tehát egy nappal hamarabb el kell indítani itt a teszem-veszem dolgokat, ugyanúgy a foglalkozás utáni nap szintén arra megy, hogy helyre rakjuk a dolgokat. Tehát nem sok híján lehet mondani, hogy az egész hét rá szokott menni erre a foglalkozási időszakra. De valahogy kialakult bennünk, egy olyan érzés, hogy ha nem jövünk ide, akkor valami hiányérzetünk van. Nagyon sok boldogság és öröm jár ezzel. Az mikor a sérült gyerek alig-alig tudja mozgatni a kezét, de egy kis színes parafin kockát betesz a formába, és ezt már mutatja is neked, hogy ő berakta. Az ő örömük a mi örömünk is egyben.

Készítette: Elek Nikoletta

     Összeomlott a hrivnya. Az életszínvonal lassan a létminimum alá csökken, és alig üti meg a 10 ezer forintot egy havi otthoni nyugdíj… Aki pedig nyíltan panaszkodni mer, az börtönbüntetést is kaphat. Így szomorúan kell tudomást venni róla, hogy az ember a 21. században sem tanult az ősei hibáiból…

    Immár majd másfél éve beépült a köztudatba az „ukrajnai helyzet” az „ukrán válság” fogalma. Lehet, már sokan nem emlékeznek arra sem, hogy a napjainkig tartó politikai és háborús helyzethez az vezetett, hogy Ukrajnának csatlakozási szándékai voltak az Európai Unióhoz, ami nyilván Oroszországnak nem volt érdeke. Azóta már elveszített területek, gyarapodó oroszbarát szakadárok, és számtalan civil, és katonai áldozatok emlékeztetnek arra, hogy hová jutottunk. Mintha hatvan év múlva a történelem másképp, de kicsit mégis megismételte volna önmagát, és újabb „világvezetők” ültek össze, ahol érvénybe soha nem lépő tűzszünetet kötöttek meg.

   És mit érzékel ebből a politikai, vagy napjainkig tartó hidegháborús káoszból egy civil?

   Azt, hogy ma-holnap becsöngetnek hozzá, akár éjjel is és átadják a behívót, ami katonai szolgálatra kötelez a haza védelméért minden 18-60 év közötti férfit. Azt, hogy hátra kell hagynia a családját, a munkáját – ha van, és az otthonát annak reményében, hogy majd ő a saját lábán térhet vissza oda.

  Haza? Már itt túloztam. Hazának lehet-e nevezni azt az országot, aminek rabigáját húzzuk évtizedek óta, és ami az ott élő maroknyi magyarság jobb létét sosem szorgalmazta? Nos, ezt mindenkinek a saját döntésére bízom.

    Leginkább a két ország között ingázók érthetik meg, hogy mit is jelent az, hogy 80 hrivnyáért ebédeltem. Átszámolgatni a forintot hrivnyára pedig nem célszerű, mert óráról-órára változik (néhol a bankok már ki sem írják a változást, mert alig győzik követni), és azonnal elmegy az étvágy. Vagy mikor azt hallani a szülőktől és otthoni barátoktól, hogy a minimálbéren 42 liter benzin vehető, a gázt és a villanyt világpiaci árakra emelik, és a kenyér ára háromszorosára nőtt, vagy hogy az alapvető élelmiszerek beszerzése is gondot jelent, akkor szorul össze az ember szíve - éljen a világ bármelyik részén ,és akkor érti meg igazán talán már a gyermek is, hogy nagy baj van…

      A kárpátaljai magyarság meghatározó képviselői egyet értettek abban, hogy a három napos munkatáborba való elhurcolás óta, most van a legnagyobb krízis a térségben. Ez az a része a háborús helyzetnek, vagy nevezzük háborúnak, amiről a történelemkönyvek nem számolnak be, ellenben a politikai, hadászati, és statisztikai adatokkal nem szűkölködnek. A legéletszagúbb történet, aminek mi is a részesei vagyunk, azzal a szomorú ténnyel, hogy nem tehetünk ellene semmit, még a politikai játszmákat nem fejezik be a nagyok. Addig retteghet egyetlen zsarnok uralmától és aktuális kedélyállapotától a szabad Ukrajna, és talán fél Európa.

     Szabad? Ugyan. Szó sincs erről. Az 1991 augusztusa óta érvényben lévő ukrán függetlenség olyan törékeny két évtizedét élte meg, hogy alig hitték el, hogy létezik.  Ez idő alatt, az orosz nagy testvér, mint egy láthatatlan kéz irányította a kicsit, és vétózta meg döntéseit, ha számára nem volt kedvező az.

    És maradhat a találgatás: hogy vajon taktikai lépésből nem foglalta el még Ukrajnát Oroszország, mert a teljes összeroppanására vár, vagy ténylegesen tart a Nyugattól, és egy világháború kirobbanásától esetleges támadása esetén? Vagy az orosznak nincs is ártó szándéka és rendet akar teremteni ott, ahová beteszi a lábát, és itt elég, ha a magyar ember csak Magyarország ’45-ös felszabaDÚLÁSára gondol…

   Valamint mit ért meg ebből egy jogait ismerő?

    Azt, hogy ha három évre nem akarja a szabadságát elveszíteni vagy épp fél évre börtönbe vonulni, akkor jobb, ha elfogadja a szájkosarat és bólogató Jánosként szépen végignézi a „hazája” leépülését, és az egyetlen olyan dolgot, ami az egész történetben igaz is, kénytelen csöndben elhallgatni.

Írta: Elek Nikoletta

   Furcsa, hogy az érettségi előtti években mennyire elvágyódtam az otthonomtól.Nem voltam ezzel egyedül.Az osztály nagy része égett a vágytól az új kipróbálására és megélésére. Nem tudtuk képzelni azt, milyen lesz kiszakadni a mindennapok rutinjából, elszakadni egymástól- azoktól az arcoktól akiknek összes rigolyáit ismertük, vicceiket betéve tudtuk, szójárásukat pedig csak mi voltunk képesek dekódolni, azoktól a tanároktól, akik nem csak tanítani, de nevelni is próbáltak minket, és persze a  községtől ( ami közösséggé nőtte ki magát), amire mai napig dühbe jövünk ha falunak meri nevezni valaki.  

    Egyet tudtunk biztosan: hogy nagyon akartuk a változást!

   Napok óta nem találom a helyem. Lassan négy hónapja, hogy nem láttam a szülő házat és a szülő hazát. Azt a hazát, amitől egykor elvágyódtam, valami jobb és újabb reményében. Azt az iskolát aminek falai között cseperedtem fel, és tudtam meg, hogy tanulni kell, mert a tudás  az hatalom! Embereket, akik úgy szerettek, hogy  nem hagytak el, sorsokat, amik az enyémmel fonódtak össze....

   Advent van. Dupla várakozás. "Várom az Urat, várja az én lelkem..." de nem tud teljesen kiteljesedni az advent szentsége. Elnyomják a mindennapok gondjai, és fáradalmai. Hiszem, ezzel  az érzéssel nem vagyok magam. 

  "Ha Szodoma láttán kővé változom, Uram én akkor is haza megyek"- valami ilyesmi fejezi ki leginkább az én vágyaimat is mint egykor Wass Albertét..

   Haza érni... mert a "haza találás" folyamata már  rég megtörtént.Talán ott magunkba nézni..Meghallani, hogy hívogat és vár az Isten. Találkozni ott a szeretett emberekkel, akik után úgy vágyódsz..Beülni abba a padba ahol  dédanyáink is ültek egykor.. egy nagyot sóhajtani,és elcsendesedni, talán ott először úgy igazán. És úgy súgni megadással :

" Miatyánk... sokat vétettem Ellened s nagyot.... de nézd: megtörtént a Te akaratod."  

Wass Albert

      Késő ősz van, és rohamosan közeleg a vizsgaidőszak, ami szemeszterről - szemeszterre mérföldkő a diáksereg életében. Ha ez nem lenne elég, ezt megelőzi a zh-k, beadandók és a többi követelmény hada, ami a legrosszabb és legfáradékonyabb időszakban szakad a nyakukba. A kollégium lakóinak nincsen idejük egy hosszabb levegővételre sem. Lelkesedni valamiért pedig főleg sem kedv, sem idő. Van olyan diák, aki egész évben nem megy le egyetlen bulira sem, de ez más. Valami más…

   De elérkezik a bizonyos este, mikor az arcok kisimulnak, az kisestélyik előkerülnek, az ingek kivasalódnak, és legalább arra az estére elfelejtődnek a gondok. Így vidáman pompázhatnak szebbnél szebb ruhakölteményeikben a hölgyek és lehetnek minél elegánsabbak az urak. Ragyognak, mert fiatalok, szépek és elevenek. A lányok a legjobb formájukat szeretnék hozni. A legtöbben új ruhát vásárolnak erre az alkalomra. Előkerülnek a hajsütők és hajsimítók, és ki egyenes, ki pedig göndör fürtjeivel próbál hódítani.

   A terem gyönyörű. Az előkészületek napokat vettek igénybe, a szervezések pedig három hete kezdődtek. De mit számít ez? A lényeg, hogy a vendégsereg jól érezze magát.

   Mindenki névre szóló meghívót kap az esemény előtt egy héttel, a portán lévő „postaládájába” téve.

 Valaki most ünnepli éppen a 22. születésnapját.                                                  

   A zenekar már hangol, a bort pedig töltik kifele. Igaz, műanyag poharakba, ez olyan kollégiumi verzió. Ebből mindenki majd elvehet egyet magának.

  Időközben a kollégisták megrohamozzák a zuhanyzót, a legtöbben készülődni kezdenek.       Persze van, aki csak most esik haza a munkából, fáradt ugyan, de az is készülődésbe kezd.

  Felkerül a smink, készül a frizura, majd végül a ruha is lekerül a vállfáról. Persze ettől a férfiaknak jóval könnyebb dolguk van. Ők már érkeznek ez idő alatt „ráhangolódni” az estére…

    A hangosbemondóban a jól megszokott hang szólal meg. Emlékeztet, és hívogat. Fél kilenc van. Ezennel ünnepélyesen is kezdetét veszi a XIII. Garabonciás bál a Márton Áron Szakkollégium történetében. A „garabonciás” név eredetileg egy kollégiumi folyóirat neve volt, aminek a szerkesztői 2000-ben elhatározták, hogy minden évben bált fognak rendezni a kollégium lakói, és dolgozói számára. Ez egy év kivételével sikerült is.

Kapunyitás.

   A többség azért meghívójával elindul a szintekről a terem felé, történik valami regisztráció féle, amivel csak azt igazolják, hogy ők a kollégium lakói. Természetesen külsős személyek számára is megengedett a mulatság, csak azt előre jelezni kell.

    Persze vannak olyanok, akik most végzik magukon az utolsó simításokat, vagy csoportképekre állnak össze a folyosón. Természetesen meg kell örökíteni ezt emléknek. Végül is nem miden nap van öltönyben, és kisestélyiben az ember. De talán túloztam is a kisestélyivel. Azok az idők már elmúltak. A lányok inkább egyszerűbb viseletet választanak. Inkább egy koktélruhát, ami praktikus, mert több alkalomra fel tudják venni, mint egy estélyit.

    A meghívottak listája nagy. A vezetőség, a tanárok, volt és jelenlegi kollégisták, külsősök mindenki egyaránt vendég.éb

Ünnepélyes megnyitó hangzik el, és az elmaradhatatlan nyitó tánc   zajlik az est első részében.

  Beszélgetek emberekkel. Van, aki Kárpátaljáról utazott fel a bálra, de olyan is akad, aki az Egyesült Királyságból érkezett ide a bátyjához szórakozni egy kicsit.

   Rég- vagy egyáltalán nem látott arcok tűnnek fel az érkezők között. Mondják, ez az alkalom más, mint a többi…

   A terem egyik oldalában profi fényképész várja az érkezőket, aki készségesen az egész este folyamán a fotózkodni vágyók rendelkezésére áll.

„Legyen tánc!”

    Az előző évi bálokhoz képest annyi a változás, hogy az idei éven megválasszák a bál királyát is. Minden évben a kollégiumi vezetőség, és a HÖK tagjai közül 2-3 ember jár egy-két kört a mulatozók kötött. Nem, itt nem a szépség, vagy az ruhaköltemény a lényeg, hanem a jó hangulat. Akin azt látják, hogy jól érzi magát, azt kérik fel rá.

    Van persze, aki nem szívesen vállalja, mert fél a szerepléstől. De egy-két bátorító szóval a legtöbben meggyőzhetőek.

   Hogy a bálozókkal is megismertessék a jelölteket, felhívják  őket a színpadra. A királynőjelölteken érezhető az illetődöttség, némelyik határozottan, egy-kettő viszont bátortalanul mutatkozik be.

   Az urak ettől sokkal bátrabbak. Az egyiknek a mondata cseng azóta is a fülembe. Mondhatni a XIII. Garabonciás szállóigéjévé vált: „Legyen tánc!” Sokak dekódolták az üzenetét, mert ismerték a videót - ami az interneten keringett, mostanság- de szerintem a többségnek csak tetszett a tömör üzenet.

   Innentől pedig már lehetett szavazni a jelöltekre két órán keresztül. A fiúknál nem volt nehéz megállapítani, hogy ki leginkább esélyes a győzelemre. Ütős volt a „Legyen tánc” mondat.

Egy szégyenlős bálkirálynő

   A királynő jelöltek esetében nem igazán lehetett esélyeket latolgatni.

   Az est házigazdája megkérdezte a közönséget is, de a bekiabálásokból nem lehetett megállapítani kit kedvelnek és tartanak leginkább esélyesnek.

    Az egyik bálkirálynő jelöltet Tündét kérdeztem az eseményről, és az esélyeiről, akinek ez volt az első MÁSZ-os féléve.

    „ Ez a legelső bálom. Nagyon jó eddig, tetszik a zene, és szép a dekoráció. Nagyon vártam ezt a bált, úgyhogy remélem nagyon jó lesz. Viszont meglepődtem azon, hogy bálkirálynő jelölt lettem. Nem nagyon akartam kiállni mindenki elé, de így már végül is nem bánom. Nem hiszem, ha nagyok lennének az esélyeim a győzelemre, de nem leszek csalódott, ha nem nyerek. Ha mégis, akkor pedig örülni fogok.”

   Idő közben Tündét jött oda támogatni szavazataival egy úriember, aki volt kollégista. Ő a bál hangulatáról, és a kolis életről így vélekedett:

   „Három évig voltam kolis. De már nyolc éve nem voltam a bálon egyébként. Fura visszatérni, régen szerettem itt egy ideig, de elköltöztem, mert ideje volt már befejezni azt az egyetemet ahová jártam. Nagyon könnyen be tud szippantani a pesti, és a Mártonos éjszaka is.

    A mai bál viszont nagyon jó. De most nem tudnám megmondani, hogy miben változott az előző évekhez képest.”

   Idő közben tombola vásárlására buzdították a bálozókat a szervezők, akik inkább a „Legyen tánc!” felszólításnak tettek eleget. A zenekar nem sokat pihent ez idő alatt. Jobbnál slágerek csendültek fel, amire még a mulatósabb zenét nem kedvelő ifjúság is szívesen ropta.

  Közelgett az egy óra. A jelöltekre való szavazási idő pedig hamarosan lejárt. A többség azért letette a voksát az esélyesnek tartott jelöltje mellett. A szavazatokat összesítették, és egy órakor hirdették ki a végleges eredményt.

   A bál királyának választott fiatalúr nem okozott nagy megdöbbenést senki számára sem. Igazi színpadra született figura, közkedvelt személy, akinek „üzentét” betartotta az összes bálozó fiatal. Volt tánc…

   Majd az udvarhölgyeket, végül pedig a királynőt hirdették ki. A bál királynője sokak meglepetésre történetesen az a bájos ifjú hölgy lett, aki először vett részt ezen a bálon, aki félt színpadra állni, és nem sok esély látott a győzelemre sem.

   Az összes jelölt jutalomban részesült. A fiúk egy-egy üveg vörös bort, a lányok pedig egy-egy doboz Raffaellot kaptak ajándékba.

   A királynő fejére pedig felkerült elmaradhatatlanul a korona, ami az egész estére jelként szolgált a győzelem felől.

 „Mindent átölelt a munkánk.”

   Sok embernek a bál 2-3 óra körül véget ért. Elfáradtak. Az egyik szervező egy asztalnak dőlve nézett a színpad fele. Megszólítottam - úgy hajnali három körül, és megkértem, meséljen nekem valamit a szervezésről, valami olyan információt, amiről mi, vendégek nem tudhatunk.

   „Ez a második bálom.  Ezt jobban élveztem, mert az én kezem munkája is benne volt. Alig vártam, hogy eljöjjön a péntek este, és lássam, hogy az emberek a kivilágított teremben, amit mi díszítettünk fel, jól érzik magukat.

  Igazából három hete keresett meg Ákos, hogy tudok- e segíteni. Akkor megkérdeztem, hogy dolgozni kell, vagy kreatív ötletek? Mondta, hogy mindkettő. Úgyhogy össze is ültünk. Gyöngye, Ákos, és én. A három féle szemszögből, próbáltunk, egy ilyen közép utat összehozni. A tervek az utolsó pillanatban is változtak. Még tegnap is voltak olyan égősorok amiket nem tudtunk, hogy hová fogunk rakni…

 Az én feladataim közé tartozott még emberek toborozása a segítségre. A szalvéta összetűzésétől kezdve, a pénzügyekig, mindent átölelt a munkánk. A zenekarról tudtuk, hogy megbízhatók és hogy el fognak jönni, tavaly is őket hívtuk. Nagyon jól játszanak. Összességében elégedett vagyok a király, és királynő választás győzteseivel is. Én most lányokra nem szavaztam Úgy voltam, hogy a lányok szavazzanak a fiúkra, és a fiúk a lányokra. És az én jelöltem nyert."

Írta: Elek Nikoletta

    Otthon. Ez mindenkinek a fogalomtárában másat jelent, és más értékkel bír, de  egy biztos: a szívéhez nagyon közel áll!

Otthon az, ahol önmagad lehetsz, és ahová haza várnak.

Ahol a szomszéd néni is tudja, hogy hány kilóval jöttél a világra, és hogy kinek az unokájához udvarol a szomszéd fiú.

Ahol a leggyakrabban biciklivel közlekednek, és elvétve még ül egy-két ember hétvégén a lócán.

Ahol szilveszterkor az egész közösség a téren ünnepel.

Ahol érzed, hogy tartozol valakihez.

Ahol meghallod a harangok hangját.

Ahová nem szabad idegenként soha visszatérned...

  Szülőház. Ahol minden zugot ismersz,és mindennek meghatározott helye van.

Ahol ismered az összes fa termését, és az összes növény virágját.

Ahol legjobban esik az étel, és a legjobban melegít a tűz.

Ahol a küszöbön ülni kényelmesebb mint egy kanapén.

Ahol saját szókészlettel rendelkeztek.

Ahol sosem szomorú a vasárnap.

Ahol nem csak néznek, de figyelnek is rád.

Nekem valami ilyesmit jelent. Neked pedig azt, amire épp gondolsz mikor ezt olvasod...

     Az elmúlt héten alkalmam lehetett a Magyar Református Egyház Zsinatán részt venni, és egy kamera mögül szemlélni az eseményeket...

  A zsinat napirendi pontjai között volt - nagy örömömre - Kárpátalja megsegítéséről szóló fejlemények ismertetése, ugyanis a Magyar Református Szeretetszolgálat- amiről lehet sokan értesültek - gyűjtést szervezett Kárpátalja számára, a jelenlegi válsághelyzetet figyelemmel kísérve.

   A hallottakról szeretnék néhány fontos adatot megosztani ( bár lehet csak nekem hatott újdonságként ) ha már ilyen hasznos információk birtokába jutottam...

   Az MRE Zsinatának elnöksége is gyűjtést hirdetett, ezt követően 5 171 270 forint adomány érkezett a szeretetszolgálat számlájára. Ebben az összegeben benne van az egyházközségek és a református intézmények adománya is. További felajánlások is érkeztek a szeretetszolgálathoz, egyéni vállalkozóktól és szervezetektől egyaránt, aminek összege 11 millió forint támogatást jelent. 

   De nem csak pénzbeli juttatásról gondoskodtak eddig, hanem a bizonytalan gázellátásra való tekintettel, összesen 70 kazánnal járultak a gyűjtéshez, amiről A Dunamelléki-, a Tiszáninneni- és az Erdélyi Református Egyházkerület gondoskodott.

    Valamint a szeretetszolgálat tüzelővel is segíteni szeretne, így a Tűzifa programját is kiterjesztette Kárpátaljára.

   Beregdarócon pedig egy raktárt hoztak létre, amit folyamatosan tölt  különböző tárgyi adományokkal a szeretetszolgálat, illetve rendszeresen meleg ruhát, és takarót ad át.

   Ezen kívül Beregszászban kilátás van egy kenyérüzem kialakítására, mely nélkülözhetetlen segítség a rászorulók számára.

   A jelentős adományokat  Zán Fábián Sándor - a Kárpátaljai Református Egyházkerület  püspöke személyesen is megköszönte a zsinat keretein belül.

  Jelenleg a háborús viszonyok minket csak közvetve érintenek, de tudjuk jól, hogy a jelenlegi aktuálpolitikai helyzet, és az országban uralkodó válság és nyomor arra kényszerít, hogy készüljünk fel minden eshetőségre erőnkhöz, és képességeinkhez mérten.

    Ehhez van szükségünk  "segítő kezekre"....

   A mai napnál talán nincs is aktuálisabb idő kicsit nosztalgiázni, és elővenni valami régit, valami magyart....mert van-e jobb érzés annál, mikor nem csak hallgatod, de érted, sőt átéled a zenét, mivel kicsit a sajátodnak érzed, és büszke vagy...Nekem, és azoknak akik "ezt a földet választották" ezt tudta adni a Republic, és Cipő.

     Igazából most jövök rá, hogy ehhez a zenéhez nem kell sem nosztalgia, sem aktuális kedélyállapot, mert bármikor hallgatom annyira jó tud lenni....

    Büszke vagyok! Hogy miért? Már említettem a kezdő bejegyzésemben, hogy híres magyarokról is szeretnék írni, kárpátaljai vonatkozásban. Hát így jön Cipő a képbe.  

    Úgyanis az énekes Kárpátalján, (a múltkori bejegyzésemben ismertetett Ungváron) látta meg a napvilágot 1965. május 3-án. Egy évvel később költözött a család Kisvárdára. Már gyermekként is foglalkozott  a zenével, és a gimnázium évei alatt alakította meg első együttesét Cipőfűző néven, innen ragadt rá a Cipő név is. Előtte viszont "Elek" volt a beceneve, mert szerette a Mekk Elek című rajzfilm dallamát.

   Megismerkedett Bródy Jánossal, és felköltözött Budapestre. Vasutasként, és újságkihordóként dolgozott.

    1990: Indul a mandula! Megalakul a Republic.

   Elmondása szerint ő sosem akart énekes lenni, csak dalokat írni. Így kb. 240 dal köthető a nevéhez, amit csak a Republic számára írt. Számos elismerést, és kitüntetést zsebelt be az együttesük,  így a '90-es évek  egyik kultusz bandájának is tekinthetőek. Emberek milliói akkor, és ma is ismerték és szerették dalaikat. Kétség sem fér hozzá: maradandót alkottak!

    Egészségi állapota viszont nem volt kedvező, mivel krónikus szívritmuszavarban szenvedett,ami később szívrohamhoz vezetett.Ez okozta korai halálát mindössze 48 évesen, 2013. március 11-én. 

Bródy János az énekes temetésén mondott beszédéből idézek : " A magyar rockzene háborgó tengerén különleges sziget voltál, amelyen sokan találtak vigaszt és menedéket költészetbe forduló szövegeid segítségével...Emberek millióinak lelkében keltettél rezonanciát dalaiddal.."

     Számomra a mai kor emberével szemben Ő egyéniség volt, aki pótolhatatlan marad emberek milliói, és az egész zenei világ számára... Helyette immár  "A csend beszél tovább.."